A japán kalligráfia maga az írás művészete. Kialakulása szorosan összefonódott az ecset megjelenésével. A Távol-Keleten legelőször Kínában terjedt el ez az írásmód, Japánba csak jóval később, koreai közvetítéssel jutott el. Máig rendkívül népszerű művészeti ágnak tekinthető, a gyerekeket már óvodás korban kezdik rá oktatni - gyakorlatilag így kezdenek el írni tanulni. Az általános iskolában kötelező tantárgy, a középiskolában és az egyetemen pedig fakultázsok keretében fejleszthetik tovább a tanulók a kalligráfiai tudásukat. Egyetemeken, például a bölcsésztudományi karokon kalligráfiával kapcsolatos előadások is vannak. Néhány egyetemen van kalligráfia tanszék is, ami a kalligráfia-tanárképzésre fekteti a hangsúlyt.

Manapság már a legtöbb japán is ceruzát vagy tollat használ a levelek és egyéb dokumentumok írásához. De a kalligráfia - japánul shodo - művészet, ahol a festékbe mártott ecsettel lehet megformálni a karaktereket, továbbra is a hagyományos része a japán kultúrának. A shodo, az „írás útja“, sokkal több, mint szépírás: inkább az írás művészetének tartják, mesterei számára a harmónia, a szépség elérése a cél. A kifejezés tükrözi, hogy a kalligráfiára a tudatosság művészeteként és a szellemi fejlődés útjaként tekintenek. Tapasztalat útján kevésbé lehet elsajátítani, inkább az érzelemre kell ráhagyatkozni, a nem tudatos erőfeszítés által születik. A festő egész életfilozófiáját sugározza egy-egy alkotás, minden egyes írásjel a művész személyiségét tükrözi.

Az ecset egy shodo művész kezében mindig mozdulatok meghatározott sorrendjét követi. Minden japán és kínai írásjel meghatározott sorrendben festett vonalakat tartalmaz, melyek nem cserélhetők fel. A művészet ezen belül abban mutatkozik meg, ahogyan ezeket a jeleket egyénien interpretálják. A japán írásjelek és a kalligráfia művészetének elsajátítására még a szamurájok tanításánál is nagy hangsúlyt fektetnek a harcművészetek elsajátítása mellett. A shodo, mint kiemelkedő japán művészeti ág a mai napig nemzetközi hírnévnek örvend.

Az ecsettel egyszer festett mozdulat már nem javítható, a fekete tus örökre ottmarad a fehér papíron. Az írás minden egyes ecsetvonása a shodo művész alkotásának egy-egy pillanatát örökíti meg. Ebből a szemszögből a japán kalligráfia egy meditációs gyakorlatként is felfogható, miközben minden külső tényezőt kizárnak. Épp ezért a shodo Japánban szorosan összefonódott a zennel: egy vonal meghúzásakor azt tekintik alapnak, hogy a művész mennyire képes jelen lenni abban a pillanatban, amikor létrehozza azt a vonalat. 

A kalligráfiához használt ecsetnek a shodo-nál központi jelentősége van. Az ecset az összekötő kapocs a művész keze és a kalligráfia papír között. Egy jó ecsetnek mindenek előtt magas minőségűnek kell lennie és bizonyos elvárásoknak meg kell felelnie, például, hogy megfelelő mennyiségű tust  legyen képes felvenni. A tus kiválasztása legalább ennyire fontos, hogy az írás a lehető legkifejezőbb legyen. A magas pigmentáltságnak fontos szerepe van, különösen a japán kalligráfiában nagy hangsúlyt fektetnek a fekete tus és a fehér papír kontrasztos összjátékának. Tradicionálisan a japán tus szilárd rudak formájában kapható. Ezeket használat előtt a shodo művész egy dörzskő segítségével oldja fel.

A japán papírnak világszerte kiemelkedő híre van a festőművészek között. Nemcsak kalligráfia papírként kiváló minőségű, hanem tussal készített festményekhez vagy egyéb művészeti irányokhoz, például az origamihoz is kiválóan használható. A különleges minőséget kétségtelenül a japán papír hosszú múltjának köszönheti. Japánban évszázadok óta egy bizonyos bokorfajtából nyerik ki a szilárd, de ugyanakkor puha papírt, mely világszerte egyedülálló. Ezt a magas minőségű papírt a mai napig kézzel készítik nagy gondossággal.